Pszicho Dzsánki nekrológja +bónusz materiál

Nos elérkeztünk az utolsó bejegyzéshez, ami elég szomorú. Annak idején még úgy gondoltam, hogy tele lesz mindig a blog friss infókkal, munkanaplóval, karaktertervekkel, meg mindenféle hülyeséggel. Nos ez nem valósult meg... részint mert lusta voltam, részint mert Gergő húzódozott. Nem töltöttünk fel karakterterveket, mert akkor min lepődtek volna meg az olvasók, és nem írtunk munkanaplót, mert attól féltünk, hogy úgy tűnne nyúljuk a Kemenes-Varga párost... Talán ha kicsit aktívabbak lettünk volna ezen a téren és nem féltünk volna attól, hogy mikor ki és mit gondol rólunk és kicsit kommunikatívabbak lettünk volna az olvasókkal, akkor talán még ma is csinálnánk... De Gergő egy ponton besokalt és megunta. Nem tudom hibáztatni. Én igyekeztem megtenni mindent, hogy jól érezze magát, hogy szeresse csinálni. Több szabadságot kért, én megadtam neki. Nem írtam tele utasításokkal, szögekkel, és beállítás tervekkel a szkripteket. Utólag úgy látom, hogy ez hiba volt, mert túl hosszúra engedtem a pórázt (inkább novellákat írtam, mint forgatókönyveket - annyi maradt meg, hogy nekem mi az elképzelésem a dologról, de az is csak a gesztusok és mimikák tekintetében, a beállítást, a szöget, panel méretet is többnyire ráhagytam teljesen,) , túl messzi volt a határidő, nagyon egyedül volt, és a dolognak amit csinált csak az úgynevezett távoli jövőben lett volna eredménye. Nem tudott addig várni. Kitalálta a saját játékszabályait, megalkotta a saját határait, az eredmény pedig nem a távoli jövőben van, hanem már holnap fent a neten és érkezhetnek a kommentek.
Csak ismételni tudom magam. Nem tudom hibáztatni. Nagyon jó, fontos és értékes dolgot csinál, amiben én is csak támogatni tudom. Azt viszont mindenkinek tudnia kell, hogy ez PDZS végét jelenti.
Annak idején Gergő volt az egyetlen olyan rajzos ismerősöm, akivel egy húron pendültünk: ugyanazokat a dolgokat olvastuk, ugyanúgy vélekedtünk a képregényről, ugyanolyan dolgokat akartunk csinálni. A mai napig úgy vélem, hogy sokszor csak azért jövünk össze, mert nekem ő, neki pedig én vagyok az egyetlen olyan ismerőse, akivel tartósan, és éjszakába nyúlóan lehet képregényekről beszélni. Ő már a PDZS előtt is csinált képregényeket, és ismertem az akkori munkáit. Volt egy visszatérő punk karaktere (javarészt önmagáról mintázva), erős fényeket és árnyékokat használt, és úgy gondoltam, hogy ha ezt még tovább radikalizáljuk, akkor valami egészen furcsa jöhet ki belőle. Ő javarészt kisrealista történeteket csinált (úgy mint most - csak sokkal elemeltebbeket), de a formanyelve (az akkori!) valami sokkal vadabbal kecsegtetett - legalábbis én úgy láttam.
Ehhez a stílushoz, pontosabban ennek egy végletekig radikalizált változatához találtam ki Pszicho Dzsánkit, ezt a furcsa, néma punk hőst, aki nem is annyira hős, mint két szem, amelyen keresztül feltárul előttünk egy furcsa posztapokaliptikus világ, amelyben a legmeghatározóbb elem a zene - és éppen kirobbanni készül a legújabb rock and roll háború, hiszen Franco Real, ez a sötét próféta, ez a funky-führer egyeduralomra tör.
Ígéretes koncepció (vagy nem...) sok érdekes, experimentális kihívással (hogyan jelenítsük meg kifejezően a zenét egy néma médiumban, úgy hogy ne kelljen a szokványos hangjegyes megoldáshoz nyúlni - ma már olyan elcsépeltnek érzem...). Ennek lett az eredménye majdnem egy évnyi munka után a Pszicho Dzsánki VOL.1. , ami meglehetősen vegyes fogadtatásban részesült, kaptunk érte hideget, meleget, sok érdekes "kalandhoz" hozzásegített bennünket és sok mindenkivel megismerkedhettünk általa.
És most vége. Én pedig nem fogom folytatni. Ennek többnyire praktikus és konceptuális okai vannak. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a Dzsánkit annak idején egy olyan képregénynek képzeltem el, amely követi kort, amiben él és rezonál a változásaira, fejleményeire - röviden és tömören parabolisztikus jelleggel bír. Ez nem azt jelenti, hogy nem tudtam hová tart a történet, (amely a második történetben jóval hangsúlyosabban szerepelt volna, míg az első csak sejtette azt), hanem, inkább azt, hogy az egyes részeket (bizony ilyen nagyra törő ábrándokkal indult ez a képregény! - most már azt is elárulhatom, hogy öt részre terveztük, vagyis öt kemény évig kellett volna melózni vele) kicsit hozzá idomítottam volna a köz- és saját hangulatomhoz, illetőleg olyan témák is felbukkantak volna benne, amelyek sokunkat foglalkoztatnak. Ennek megfelelően a II. füzetnek idén kell megjelenni és nem később, különben az olvasók pszichikailag túlhaladnak rajta. Nem lesz érdekes, mert túl vannak ezeken az érzéseken, a témákat pedig lezárták magukban. Aktualitás helyett anakronizmusként hatna.
A praktikus ok pedig az, hogy nem ismerek... pontosabban nem vagyok olyan viszonyban más rajzolókkal, hogy most ekkora áldozatra kérhetném őket. Meg kéne rajzolni 30 oldalt legkésőbb a Hungarocomixig... az hét hónap... közben azonban dolgozni kell a szkripteken is (az egyiket még finomítani kell (5#), a másikat meg megírni (6#)). Szóval legyünk realisták... Én mondjuk a magam részéről minden erőfeszítést hajlandó vagyok megtenni... de ki vállalná? Ez a nagy kérdés.
Na mindegy. Ezzel zárul ez a kis történet... és egy kis meglepetéssel! Ugyanis belinkelem ide Nektek a Pszicho Dzsánki 4# és 5# szinopszisát, valamint forgatókönyvét (utóbbiból csak a szinopszist, mert mielőtt nekiültem volna a forg.könyv megírásának, Gergő szakított velem, ami után már úgy gondolom mindegy is...). Olvassátok, véleményezzétek, már ha érdekel. Ha valakinek van kérdése, akkor tegye fel. Ez a blog valószínűleg augusztus végéig fog működni, utána törlöm...
Augusztus végéig esetleg jelentkezhet egy új rajzoló is... majd meglátjuk.

Pszicho Dzsánki 4# (szinopszis)

Pszicho Dzsánki 4# (forgatókönyv)

Pszicho Dzsánki 5# (szinopszis)